Egyik blogger twitteres üzenete alapján elgondolkodtam én azon, hogy így az utolsó napon én is összefoglaljam-e mit is hozott magával ez az év?

Őszintén szólva, nekem ez egy nagyon pozitív és élményekben gazdag év volt. Megtapasztaltam sok jót, és ezzel együtt természetesen rosszat is.

Az igazat megvallva, nem is tudom, hogy honnan kezdjem. Valójában egy hosszú, és mozgalmas év volt ez nekem, úgyhogy jobbára a fényképek által dokumentált eseményeket tudom felsorakoztatni, de igyekszem még, az egyéb módon dokumentált eseményeket is felszínre hozni, és a virtuális papíromra vetni.

Az évet elég unalmasan, alva kezdtem. Mivel, jogosítványom már autóra is volt, csak autóm nem, így a hideg miatt nem tudtam elmenni sehova, annak ellenére, hogy meghívást kaptam, így kénytelen voltam átaludni ezt az egész hercehurcát.

Január közepe sajnos egy számomra elég tragikus eseménnyel folytatódott, mivel egy hónappal az első után, sajnos a második kutyám is elpusztult, amelyikkel felnőttem. Lényegében még egész kisfiú voltam, mikor keresztanyáméktól, még kölyökkutyaként kaptam karácsonyi ajándékba. Fajtatiszta tacskó volt, és kölyöknek, a lakásban is nőtt fel. Ez, utána érződött is rajta, ugyanis a konyhában mindig a sámlira telepedett le, ha ott voltunk, és utána bármikor, ha bejött a házba – főleg télen, mikor fázott, és beosont valaki idegen után -, ő automatikusan a konyhába, és ott is a sámlira feküdt.
De, igen sajnálom őt, lényegében hűségesen végigkísért a felnőtté válás útján – természetesen a másikkutyámmal együtt -, és egyszerűen hetekig nem fogtam fel, hogy nincsenek.

Amikor elindultam valahova, a két kutya mindig ott csaholt a lábam után, mert várták, hogy viszem őket is. Sokszor, ki is futottak, tehát a sok év alatt rögzült, hogy automatikusan hátra kellett fordulnom, és óvatosabban kimennem a kapun. Ezen kívül, ha megérkeztem valahonnan, pl. iskolából, akkor is mindig letámadtak a kapuban. És, ez utána olyan rossz volt, hogy még hetekkel, sőt hónapokkal is utána visszanéztem a kapuból az üres udvarra, hogy nem-e jönnek a kutyák, vagy már előre készültem, mikor mentem haza iskolából, hogy rám fognak rontani, és fura érzés volt, hogy nem várt senki. De, ez van. Az idő pereg, és szegények sem élhettek örökké.

Az eset után nem sokkal a padtársam kérdezte, hogy nem-e kell kutya? Mondtam neki, hogy nem volna rossz, bár, azért mindenféle szedett-vedett azért nem kell. Mondta, hogy nem, és mutatott pár képet és egy videót is a kutyáról. Egy fajta tiszta beagle volt, némi testi hibával, ami amúgy nagyon nem érdekelt.

Szegénynek alapból hányattatott sorsa volt, lévén, hogy egész kicsi korában, gyakorlatilag pár naposan kellett az anyja mellől elhozni, mert az folyton kínozta. A szemébe is belekapott, így alapjáraton az egyik szemére nem is lát szegény. Ezt, még tetézi az is, hogy ilyen hályogréteg keletkezett mindkét szemén, amit ápolgatni is kellett. A kutya, az után, hogy elkerült az anyjától egy szarvai házaspárhoz került, ahol, ahogy a padtársam fogalmazott „féltékeny volt a gyerekre”, így el kellett onnan hozni. Mi befogadtuk, és ápoltuk. A járása, és az ülése is hagyott kivetni valót maga után, mert a medencéje is kicsit érdekes alakú volt, de nem baj, nagyon aranyos és szerethető kutyus volt.

Mikor elhozták eléggé bátortalan volt még természetesen, de – sajnos? -, ez sem tartott örökké. Ahogy nőtt és cseperedett, úgy kezdett a jó és a rossz szeméről levonulni a hályog, és kezdett egyre szeleburdibb, vagy, ahogy felénk mondják sedrébb lenni.

Mivel kicsi volt, és tél volt – január vége -, ezért természetesen ő is, ahogy a tacskó kutyánk is anno, a lakásban kezdte. Mi nem titkolt szándékkal, szobakutyát akartunk belőle nevelni, de sajnos nem lehetett vele bírni, mert mindent megrágott, és szétrágott, ezért ki lett paterolva a lakásból az udvarra. Ott sem bírt magával, de ott legalább annyi gondot nem okozott – elöl. Amint hátra szabadult, már tépett is mindent, amit csak tudott. Szegény anyámnak nem egy olyan ruhája volt, amit újra kellett mosnia, mert a kutya leszedte a szárítóról.

Minden esetre a kutya a maga valóságában vonzotta a közönséget, és főleg a női szívek dobbantak utána. Nem egy ironikus felhívás jött, miszerint ne csodálkozzak, ha kutya véletlenül eltűnik és náluk fogom megtalálni. Sokan ígérték, hogy eljönnek, és megnézik.

Ebből adódóan történt az év második, és utána harmadik pozitívuma is, miszerint, tényleg mindenki ígérte csak, hogy eljön, de először két, majd három osztálytársnőm tényleg vette is a fáradtságot és kerek egy hónapos eltéréssel kétszer is eljöttek, és megnézték a kutyát, majd engem is, és az életteremet is.

Ez, engem igen csak pozitívan ért, mivel addig gyakorlatilag csak a padtársam volt nálunk, az is csak a kapuban jobbára, és egyszer a konyhába is bejutott, mikor Dumaszínházból hozott haza. Történt ez február és március kilencedikén.

Ha, már fentebb megemlítettem, akkor kihagyhatatlan természetesen a 2011-es év dunaszerdahelyi Dumaszínház előadásai is, ahol a tévéből ismert humoristák szórakoztatják a méltán kidolgozott és igényes produkciójukkal a népet. 2011-ben konkrétan hat ilyen előadás volt, amit én még megfejeltem egy bősi Badár Sándor előadással is.

Ahogy, fentebb is említettem, eljött a márciusi hónap. Tizenkilencedikén egy jól sikerült buli keretében megünnepeltük Matyi születésnapját, ahol én az eredeti tervek szerint a Matyiéknál aludtam volna, lévén, hogy hideg volt a motorozáshoz, de, én a későbbiek folyamán meggondoltam magam, és inkább eljöttem haza… gyalog. Nem kicsit megfagytam a töltésen, ahol, még a buliból hazatérő osztálytársnőim SMS-i is végigkísértek. Igaz, mivel se kesztyűm, se sálam, se sapkám nem volt, ezért alapból minden ilyen testrészem szétfagyott, de a kezeimnek legalább a kabátom zsebe nyújtott melegséget, erre a válasz SMS-k miatt még azt sem tudtam használni. A végén meguntam, és inkább felhívtam őket.

A március utána következő része elég unalmasan telt, csak egy Dumaszínház előadás esett közre huszonegyedikén. A fellépők Bács Miklós, és az agyon istenített, számomra egyszerűen már csak celebnek tekintett, Kiss Ádám voltak. A legszebb az egészben, hogy pont az egyik osztálytársnőm születésnapjára esett a fellépés, akinek minő véletlen fellépett a kedvenc, és számára az egyetlen ismert humorista a földön. Kitaláltátok ki az? Nem, nem Bács Miklós, hanem Kiss Ádám. Ezért a születésnapi ajándéka a szobatársaitól a belépő, tőlem pedig Kiss Ádám könyve, a Szütyiő volt. Tehát, neki bejött. Az egész születésnapja a kedvencéből állt, aminek szemmel láthatóan örült is, mert a dedikációnál, a DSTV tanúsítása alapján is, majdhogynem összeesett. Ez, egy igaz születésnap!
Remélem, én Maya Golddal járok így valamelyik születésnapomon.

A Dumaszínház után nem sokkal, de már áprilisban, annak is a második napján három osztálytársammal egyetemben, egy pár nap alatt megszervezett, közös élménytúrát hoztunk össze. Kis csapatépítés nekünk, plusz az egyik osztálytársunkkal, aki csak a benzinpénz miatt jött.

Az élménytúra célpontja, az élményekben éppenséggel nem olyan gazdag, ellenben attraktív és igényes hely volt, a szentendrei skanzen.

Már, az oda út sem volt zökkenő mentes, ellenben annál élménygazdagabb. Már, az emberek összeszedése is elég emlékezetes volt, noha a saját „összeszedésemet” természetesen csak nekem is mesélték. Lényeg, ami lényeg, hogy a szembe szomszédom az apám után akarta küldeni szegényeket a kocsmába, míg én itthon dekkoltam, és őket vártam. Majd, szerencsére tisztázták a helyzetet, és engem vettek fel, apám helyett.

Utána egy hatalmas kerülőt téve indultunk az utolsó emberért is. Itt, kis logisztikai rendezetlenség volt, ugyanis útba esően is fel tudták volna venni a negyedik tagot, de inkább értem jöttek, majd megint vissza. Felmentünk Alistálba a negyedikért, majd a feltételezett háza előtt álltunk legalább tíz percig, mire kiderült, hogy nem is ott lakik, és hogy ő már a benzinkúton vár minket jó ideje. Felvettük, és neki is indultunk a dolognak.

Szépen haladtunk az úton, elszórakoztunk az autóban, magyarul, már az oda úton is elég jól éreztük magunkat. Utána eljutottunk utunk azon részére, ahonnan már csak bonyolódtak a dolgok, ugyanis Komáromig még egyszerű volt az út, de onnantól kezdve már viszont figyelni kellett, merre is haladunk. Komáromban volt egy kisebb malőr is, aminek következtében a rendszám felkerült szépen az első ablakba, ahol a törvény szerint a tartó mielőbbi cseréjéig lehet.

Ahogy kiértünk Komáromból, egyre sűrűbb köd, és egyre kevesebb Celsius fogadott minket. Párkány előtt, de főleg Párkányban és Esztergomban olyan hatalmas köd volt, hogy, gyakorlatilag nem láttunk semmit. Sziluetteket csak. Az oda úton nem is láttam a bazilikát, holott pontosan alatta haladtunk el.

Majd, szintén ködben, de, nem olyan sűrűben jött Visegrád után egy hosszabb, szerpentines szakasz, egészen Szentendréig. Én élveztem a dolgot, velünk szemben sziklafal, mellettünk 150 méteres szakadék, és a sofőrünk, még itt is hozta a maximumot a sebességből. A szerpentin végén, gyakorlatilag közvetlenül a skanzen fogadott minket, tehát utunk fő állomására meg is érkeztünk.

A szentendrei skanzenről csak annyit kell tudni, hogy hatalmas! Nem tudom, hány órát bolyogtunk ott, de még így is csak alig töredékét, szerintem olyan 15%-át láthattuk az egésznek. Abból is a javarészét már csak futólag, mert én és a padtársam feladtuk, és míg a másik kettő a felvidéki részleget nézte, mi a padon ültünk, és a padtársam szerelmi bánatáról próbáltam érdeklődni. Ugyanis, az előtte való napon szakított vele a barátnője, amit én áprilisi tréfának hittem, úgyhogy először jól ki is nevettem szegényt. Aztán, mikor megtudtam, hogy komoly, akkor is.

Amikor jól kinézelődtük magunkat, elindultunk vissza. Akkorra már feljött a nap, eloszlott a köd, és meleg is lett. Az úton már oldottabb hangulatban voltunk, noha, nem mintha addig feszültek lettünk volna. A visszaúton még megálltunk Dunamocson, ahol meg akartunk szemlélni egy római kori tábor maradványt, amit mi úgy kerestünk, mint vár, és úgy érdeklődtünk utána, mint „kostol” (templom szlovákul). De, sajnos nem találtuk meg, holott, mint a tanárunk magyarázata alapján kiderült, alig pár méterre lehettünk tőle. Igaz, mi alapból a Duna parton kerestük közvetlenül, míg a tábor a töltésen kívül volt.

Onnan is indultunk tovább, majd útközben, de, már a letérő elhagyása után, gondoltuk, megnézzük magunknak a tőlünk legtávolabb élő osztálytársaink falucskáját, Búcsot. Már, csak azért is, mert köztudott, hogy Búcs a csúcs! Egy gyors vissza kanyar, és már indultunk is be, erre a számunkra világtól elzárt, és isten háta mögötti helyre. A falu maga, emlékeim szerint legalábbis elég kicsi volt. Igaz, mi csak egy utcácskán mentünk át, de akkor is.

Miután, meglátogattuk Búcsot, már, csak egy megállónk maradt a visszaútra, ez pedig nem volt más, mint Komárom, ahol meglátogattuk az egyik osztálytársnőnket munka közben. Ez, számomra azért is volt érdekes élmény, hogy meglátogattam az egyik osztálytársnőmet, lényegében a lakhelyén, mert addig nálam elég sokan voltak, de én még senkinél. De, végül is, örömmel fogadott, és várt is minket, és egy jót beszélgettünk annyi idő alatt, amennyi a munkájából kitellett.

Miután kijöttünk az üzletből, kicsit megtáplálkoztunk, beszélgettünk, és utána már csak az emberek szétszórása következett lakhely szerint. Mi, egy kicsit alternatív utat választottunk visszafelé, hogy ne kelljen annyit térni, így Komáromtól a falukon keresztül jöttünk hozzánk, és én voltam az első, akitől meg lett szabadulva.

Egyet sajnálok, hogy, bár a lábainkat mondhatni térdig koptattuk, és megfáradtunk rendesen, azért sajnálom, hogy már három órakor itthon voltunk. És, remélem, lesz még ilyen akciónk több is!

Pár nappal később az egyik barátommal elnéztünk Győrbe, moziba. Lévén, hogy egy laptop szervizt fizetett ki ezzel az úttal, ezért a filmet én választottam. A választásom a kicsit furcsa című, Álomháborúra esett. Érdekes film volt.

Tíz nappal, a szentendrés akció után, egy szintén csapatépítő, vagy modern nevén „team building” akció vette kezdetét. Csak, most a sofőr, azaz a padtársam, a navigátor, azaz én és a lányok közreműködésével, a győri moziban. A választásunk, az Álomháború volt – részemről ugye, megint.

Nagyon jól szórakoztunk, és nagyon jó hangulatban is telt az egész. A film előtt kis plázajárás, a film után kis mekizés. A jelszavunk az út végére, amikor is, ugye, azért hozzánk is benéztünk, a „Még több ilyet!” mondat volt, ami meg is valósult, utána nemsokára, majd pár nap múlva lesz a harmadik.

Április végére az egyik falubeli szervezett náluk egy házibulit, ami szintén hatalmas élmény volt a számomra. Gyakorlatilag kicsit jobban össze tudtam rázódni a falubeliekkel, akik kiskorom óta valamiért még mindig pikkelnek rám. Na, de se baj! Jó buli volt, és kész!

Ez után a buli után pár nappal, május elején, szintén Győrben kötöttem ki, ahol is, a fentebb említett barátommal és családjával mentünk moziba. Mi, a Csak szexre kellesz c. filmet néztük meg, ami szerintem siralmas, míg a társaság másik része a Gulliver c. filmet nézték meg.

Majd, egy eseménytelen május, aminek a végén megint egy mozi volt. Itt a Másnaposok II volt a cél. Igaz, csak sunyiban, mert, akivel mentem eredetileg autósiskolába indult, tehát az apja kocsiját elcsórva, „titokban” mentünk a vetítésre, aminek az elejéről szépen le is maradtunk, de nem gond, megérte!

A mozi után közvetlenül rohantam is át Szapra, az egyik volt osztálytársnőm születésnapját ünnepelni a vadászházban. Jónak jó buli volt, csak olyan téren kicsit fura, hogy sok volt az ismeretlen, innen-onnan, így klikkesedések voltak jobbára, úgyhogy három-négy ember volt egy csoportban állandóan.

Május utolsó napjának estéjét egy Dumaszínház előadással zártuk. Benk Dénes, és Kőhalmi Zoltán előadásában. Ennek az előadásnak az érdekessége, hogy az egyik előadó elég keményen felsült a színpadon, így a végére már csak ült, és azt kérdezgette, hogy mit is mondhatna nekünk? Hogy, melyik volt az, lényegtelen, nem akarom senki jó hírnevét rontani, lévén, hogy amúgy is tisztelem ezeket az embereket, mert fogjuk rá, azért némi ismeretem van azzal kapcsolatban, hogy mennyi munka is van ilyen előadásokkal. Sikertől függetlenül is.

Június elejét szintén „team building”-el indítottuk. A cél ismét a Győr Pláza volt, és ismét vetítésre mentünk az osztálytársnőinkkel. A cél a Másnaposok II volt – nekem ugye megint.

Majd, pár kisebb szapi látogatás után, elérkeztünk huszonharmadikáig, ahol is az osztálytársaim jelentősebb részével, egy iskolai exkurzió keretében meglátogattuk Budapestet. Szerintem ez volt az eddigi legjobb buli, noha sokszor voltam az iskolától Pesten. Sosem fogom elfelejteni, ahogy mindenki szeme láttára fel, majd lefutottunk a Gellért-hegyről, majd szivatni próbáltuk a turistákat a Kínai agyaghadsereg c. kiállításon a Vam Design Centerben.

Végül, a Duna Plázás akció is csúnya volt. A lányokkal megbeszéltük, hogy, akkor beülünk, a nem tudom hány órai vetítésre a Karib-tenger kalózai IV részére. Mi, megyünk oda a megbeszélt találkozói időpontra, de ők, sehol. Várunk-várunk, az előadás már elkezdődött, de, még mindig nincsenek. Mi, akkorra már elűztünk egy csendesen könyveket olvasgató csajt is a korláttól unalmunkban.

Lévén, hogy nem jöttek, mi indultunk plázát nézni. Közben észrevettünk egy csajt, aki aludt, vagy mit csinált magának egy kanapén a járda mellett. De, már elég hosszú ideje, mert, mikor odaérkeztünk is ott volt, és ugyan abban a pózban – csak, akkor még annyira nem tűnt fel.

Mi, azt a csajt megpróbáltuk valahogy szóra bírni finoman, meg egyéb módszerekkel valami ingert kiváltani belőle, de semmi. Sok percig ültünk ott a másik kanapén, majd kerültünk, vissza, és, még mindig semmi. Majd, amikor az osztálytársaink egy csoportja haladt arra felé, akkor, azon feléjük intézett kérdésünkre, hogy „Meg meritek bökni?”, a csaj felült, majd pár perc múlva indult valahova, és az óta sem láttuk. Pedig tisztának nézett ki, de attól függetlenül, lehet, hogy volt benne valami. És, itt találkoztunk a lányokkal, akikről kiderült, hogy meggondolták magukat, és beültek más filmre nélkülünk.

A budapesti út végén indultunk is haza. A folyóügyek elintézésén kívül, gyakorlatilag másra nem is álltunk meg – legalábbis emlékeim szerint.

A rákövetkező napon következett egy többnapos esemény, ami számomra szintén maradandó emléket hagyott. Ez pedig nem volt más, mint a Múzeumok éjszakája. Élményben gazdag volt maga a műsor is, de, ami bennem a legnagyobb nyomot hagyta, az, az, hogy a kollégiumban aludtam, két osztálytársnőm társaságában.

Kicsit érdekes volt a dolog, mert, noha a tavalyi tanévben már pofátlanul sokat jártam fel a kollégiumba, azért az a gondolat, hogy egyszer ott aludjak mindig is vonzott, de, csak próbaként. Most ki is próbáltam, érdekes volt. Minden esetre már az estéli zuhanyzásnál meggyűltek a gondjaim a helységgel, ugyanis hiába mentek már el előttem többen is, mire megindult a meleg víz, én, az előtte poénnak tartott „addig moss fogat” kijelentést komolyan teljesíteni is tudtam. Majd, a zuhanyzás végén vettem észre, hogy a redőnnyel ellátott ablak előtt, ahol seggpucéran állok, a redőny szalagai között kb. akkora rések voltak, mintka az egészen nem is lett volna semmi. A folyosónkról, pedig telibe lehetett látni mindent. Nah, de nem baj, kell néha ilyen is.

A reggeliről, pontosabban a hajnali zuhanyzásról ne is beszéljünk. Hajnali háromnegyed hatkor keltem, mert mentem buszra. Elmentem zuhanyozni, megnyitottam a meleg vizet, majd megmostam a fogam. Megnézem a vizet, hideg. Én, úgy, ahogy voltam, kisgatyában, szépen körbejártam az internátot, meghallgattam az ajtóból, hogy esetleg a többi osztálytársnőm ébren lehet-e, majd szépen visszatotyogtam a zuhanyzóba – ahol, még mindig hideg volt a víz. Én ott nem csak a többi osztálytársnőm szobájához tudtam volna elsétálni, hanem haza is. Végül, mivel siettem buszra, lezuhanyoztam a hideg vízben – amitől legalább felébredtem. Visszamentem a szobára, elrakodtam, és utána mentem is ki. Ekkor láttam meglepődve, hogy az egyik hétalvó osztálytársnőm már akkorra kint volt.

Utána kezdődött a „strandszezon”. Sajnos, ez éven, bár meleg volt, de nem volt olyan sokáig egyfolytában meleg, hogy fürdeni is lehessen, így elég későn, a nyári szünet elején tudtam csak nekiállni tóra járni.

És, ezzel be is léptünk júliusba, ahol kilencedikén egy rögtönzött sütést rendeztek a tónál szapiak és a nyáradiak, és, amin én is részt vettem természetesen. Kicsit mókás egy sütögetés volt, de, felejthetetlen. Főleg az éjjeli fürdés. Fél tizenkettőtől éjjel fél egyig a vízben ücsörögtünk, és egy jót relaxáltunk.

Három nappal később volt a következő, ami már kicsit összeszedettebb, és szerintem jobban sikerültebb volt. Itt is kihangsúlyozva az éjjeli fürdést, ami már éjjeli úszássá módosult. Érdekes volt éjjel háromnegyed egy előtt átúszni a tavat oda és vissza a sötétben a többiekkel. Majd, a visszaúton kis, ilyen szórakozás kezdődött, ki tudja a másikat a mélyebb részbe húzni, vagy a víz alá nyomni, stb.
De, egész hangulatos volt az egész. Az egyik tag hozott eredeti román ribizli pálinkát. Mivel, vezettem, sajnos nem ihattam belőle, de a maradékot elhoztam haza, és megkóstoltam. Igen finom volt! Hajnali hatkor jöttem el onnan, és, még így is elsőnek!

Ezek után munkába álltam. Ehhez a munkahelyhez is pozitívan álltam, nekem tetszett a dolog, noha a fizetésben azért nem erőltették meg magukat sajnos. Igaz, hogy így nem nagyon volt időm semmire, mert vagy aludtam, vagy dolgoztam, vagy, amikor épp szabadnapom volt, és nem aludtam, nem gondoltam, akkor inkább kimentem a tóra.

A munkakörülmények elég érdekesek voltak, kezdetben egy "idegen" műszakban kezdtem, ahol valahogy nem éreztem annyira jól magam. Jobbára városi gyerekekkel voltam összezárva,  akiknek más az életvitelük és a felfogásuk, mint az enyém. Főleg, hogy mindegyik ilyen "party-állat" volt, akik másról sem tudtak beszélni, mint a buliról, diszkóról, ivásról és a verekedésről. És, ha ez még nem lett volna elég, akkor, aki alatt dolgoztam nő is furt engem pecérelt. Nem tudom, mi kínja baja volt velem, neki konkrétan nem ártottam, de ez van. Szerencsére a későbbiek folyamán tudtam váltani, és anyám műszakjába kerültem át. Ez, a legjobb műszak volt! Kedves emberek, normális brigádista társak, és kibírható munkamorál.

Ezért is akartam váltani. Nem, csak azért, mert anyám is abban a műszakban volt, hanem azért is, mert a volt osztálytársaimmal lehettem egy műszakban. El is szórakoztunk rendesen. Igaz, az utolsó pár műszakban már inkább a csomagoló gépen voltam, mert a pisztolyon elég lassúnak bizonyultam, így gondolom lett szólva a party-führerünknek, hogy  engem tőlük külön. De, nem gond, ott is jó munkám volt, hála az egyik munkatársamnak, aki elintézte nekem.

Majd, ezek után jöttek az évem, és gyakorlatilag az életem két legmeghatározóbb eseményei zsinórban.

Először is, július közepén megkaptam az autómat. Hosszú idő után végre. Igen szeretem, és nagy köszönetet mondok érte a szüleimnek is! Ehhez, nincs mit már hozzáfűznöm, kiváló járgány, kis fogyasztás, szép teljesítmény.

Július végére jött a nyáradi falunap, ahol is Ihos József humorista lépett fel. Majd, én, Laci barátommal együtt nekiálltunk szórakozni a lányokkal, amiből ered életem második legmeghatározóbb eseménye, az első párkapcsolatom.

Igen, itt sikerült összejönnöm egy lánnyal, kapcsolati szinten. Igaz, sajnos a dolog nem volt túl hosszú életű, amiről tehetek én is. De, nem baj, mi megpróbáltuk, és nem ment.

Ezek után a szünetem jelentősebb részében csak dolgoztam. Néha-néha átnéztem Szapra, és egyszer Radványra a falunapra is, de ennyi.

Ezennel át is léptünk augusztusba, ahol is az év utolsó sütögetésével kezdődött a hónap. Legalábbis számomra, mert úgy tudom, hogy volt még egy ezen kívül, de ott dolgoztam, ha minden igaz.

Ez, már kicsit érdekesebben sikerült sütögetés volt. A végére mindenki K. O. volt, de azt hiszem itt sem volt semmi túl sűrűn megsütve. Csak, a tűz égett, ami körül, az éjjelre lehűlt levegőnek köszönhetően, mindenki, aki nem a sátorban, vagy a kocsiban aludt, melegedett.

Utána jött augusztus huszadika, ahol is én, felmondtam, hogy, azért egy két hét szünetem legyen hátra, meg el tudjak menni a szapi falunapra.

Ennél a falunapnál jött a fordulópont, ahol, noha jól éreztem magam, de a tiszavirág életű párkapcsolatomnak vége szakadt. Igaz, ez már sejthető volt, mert, noha mind a ketten ott voltunk, de, alig pár percet voltunk egymással. Mindegyikünk a saját „táboránál” volt. De, legalább jól éreztük magunkat. Sajnálni sajnálom a dolgot, hogy vége, de nyugodtan tudom lezárni azzal, hogy nem váltunk el haraggal.

A két megmaradt heti szünetemben főleg a kocsival mászkáltam minden felé. Kétszer egymás után moziba, majd Lipótra, és utána Csúnyra is elmentem.

Először is Lipótra mentem, ahova anyámat is vittem. Kicsit kikapcsolódni, meg, az utat is lefixálni.
Később, két volt osztálytársam és egy ismerősöm is jött, és utána kezdődtek az állatságok. 

Lipót után egy nappal elindultam az egyik osztálytársnőm születésnapját is megünnepelni.

Nos, mivel én eléggé orientációs problémáktól szenvedek, nekem maga az odajutás is kész művészet volt. Mondták, hogy a Galánta táblák után menjek, majd az egyik letérőnél térjek jobbra. Mind szép és jó, csak, nem szóltak, hogy a letérő előtt lesz egy egyenesen tovább mutató Galánta tábla, aminek következtében én egyenesen is mentem tovább. Még jó, hogy felírtam, hogy milyen falukon kell átmennem, mert mikor beértem a soron következő faluba vettem észre, hogy az nagyon nincs a papíromon, ezért egy gyors falunézés után, vissza kanyar, és irány a helyes út.

Háromnegyed óra alatt oda is értem a célfaluba, csak a gondos az volt, hogy ott is közel húsz percig keringtem benn, mire megtaláltam, ahova mennem kell. Amikor is hívtam az ünnepeltet, hogy, merre is kellene mennem, gyakorlatilag már ő sem tudta, hogy hol vagyok. Aztán, azért végül mégis csak sikerült eltalálnom oda, ahova kell.

A szülinapi esemény egész családias, és meghitt volt. Az embereknél nem a mennyiség, a minőség volt a lényeg a válogatásokkor, és ez a hangulaton meg is érződött.
Igaz, nem kicsit megfázva vettem részt az eseményen, mert előtte való napon, Lipóton megfáztam, de, nekem még így is megérte.

Bár, a muri vége volt a legérdekesebb: én az ünnepelt ágyában alszom, az ünnepelt pedig másoknál! De, nem baj, ennyi kell az élmények színesebbé tételéhez!
Ezek után, miután felébredt, és összejött mindenki, egy finom reggeli, és élménybeszámoló után, egy közös Teleshop nézéssel zártuk a születésnapot. Majd, miután közösben megnéztük a képeket, és a Teleshopot, pakoltunk, és indultunk is a másik osztálytársnőmékhez látogatóba, majd onnan rohanás tova Szerdahelyre, hogy mindenki elérje a tömegközlekedési eszközeit.

Szépnek szép volt, hogy kiszálláskor a házigazda vette el a papírjaimat, míg én a pakkokat cipeltem. Csak, miután beértünk, elfelejtette visszaadni. Miután elindultunk ténylegesen DS-re, szerencsére anyám hívott, hogy merre járunk. Ekkor vettem észre, hogy valami hiányzik. Bizony, a papírok és a bukszám. Egy gyors fordulás, és irány vissza Annáékhoz papírokért. Egy kicsinykét túlléptem a sebességet, de a szükség törvényt bont.
 A prúszer után nagy nehezen, de visszataláltunk DS-re. Kipakoltam mindenkit, és utána elindultam haza én is. Hazaérvén egyet aludtam, és folytattam tovább szürke hétköznapjaimat.

Ahogy fentebb már említettem,  utána kétszer moziba is elnéztem azért. Az első mozi látogatás alkalmával, anyámmal mentünk, akit élete első 3D-s mozi vetítésére vittem, az Amerika kapitány c. filmre. Majd, pár nappal később Marekkal mentem, akkor a Végső állomás V-re. És, itt, elegem is lett a győri forgalomból, azóta sem voltam. Rá pár napjára felnéztem Csúnyra is, ahol az erőmű elterelő részét néztük meg anyámmal, majd sok óra séta és nézelődés után onnan is eljöttünk, de, közben Bodakon is megálltunk rokonlátogatóba.

Ezzel le is záródott a nyár és az augusztus, utána jött sajnos a szeptember és az iskola is.

Nem is kell mondanom, hogy mennyire „örültem” ennek a dolognak. Főleg annak a gondolatnak, hogy abba az osztályközösségbe kell visszamennem, ahol kínlódtam már három évet. De, szerencsére ez a véleményem mostanra megváltozott, de, erről majd hamarosan!

Szeptemberben tehát az iskolával indítottam. Érettségi előtt álló negyedikesként. Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni, úgyhogy ugornék, szeptember egyik legmeghatározóbb eseményéhez, ez pedig nem más, mint tizedike volt, ahol is két osztálytársnőmmel együtt elmentem Lipótra a fürdőbe.

A hideg reggel ellenére egy meleg nap kerekedett ki a dologból, így az egyik osztálytársnőm ijedtsége ellenére mégis kellemes idő volt a fürdőzéshez. Végül is, kellemesen éreztük magunkat, kikapcsolódtunk. Nap végére kicsit fáradtan vissza ballagtunk hozzánk, megnéztük a képeket, kicsit beszélgettünk, majd utána elindultunk vissza DS-re.

Miután a lányokat kiraktuk, anyámmal beugrottunk a DS-i Tescóba, ahol is elég sok időt elnézelődtünk, úgyhogy csak este, sötétben értünk haza. Én, amint letettem a seggem a géphez, már jött is az üzenet, hogy indulhatok Nyáradra, mert a többiek már ott vannak. Így, a nyáradi búcsúról lévén szó, egyből vissza is szálltam az autóba, és elindultam Nyáradra.

A dolog vége az lett, hogy páran kiültünk a Texan elé, majd beszélgettünk. Addig a többiek szervezték az utat Győrbe Vertigóba, én pedig szépen eljöttem haza.

Utána az egész szeptember eseménytelenül telt. Következett az október, amit tizedikén Dumaszínházzal indítottunk. Fellépett Kovács András Péter, Rekop György és a Szomszédnéni Produkciós Iroda is.

Október közepén, két egymást követő napon Szapon nagyobb szabású összeröff volt, majd ez a hónap is eltelt minden esemény nélkül.

Jött november, ahol is ötödikén Szapon felköszöntöttek, névnapom alkalmából, utána pedig hetedikén ismét Dumaszínházban voltunk. Akkor Bödőcs Tibor és Sándor György, a „humoralista” lépett fel igényes produkcióikkal.

Majd tizenhatodika, a születésnapom. Semmi jelentékeny esemény nem történt rajta, így ezt csak futólag említem.

De, akkor is november vége volt a legjobb! Huszonötödike, a legnagyobb és a leghatalmasabb nap volt az évben! Ez, pedig az előhang volt! Igaz, nekem este nyolckor vége volt, mert Stohl Bucira ittam magam, de akkor is!

Itt lett osztály az osztályunkból, itt lettünk társaság! Gyökeresen megváltoztatta az osztály kollektívát. Hihetetlen, hogy mennyire! Soha nem hittem volna, de ettől a naptól kezdve váltig állíthatom, hogy hiányozni fog ez az őrült, de nagyon szerethető osztály!

Igaz, még most sem minden tökéletes, de 100%-ban tökéletes dolgok csak a mesében léteznek.

A november ezzel el is telt, következett a december. Lázasnak annyira nem lázasan, de azért készültünk a szalagavatóra. Ami december elején, pontosabban harmadikán le is zajlott!

Hatalmas egy parti volt az is, és akármekkora katasztrófának is hittem a dolgot, olyan pozitívan sült el. A hozzáállások, a későbbi rögtönzött műsorok, éneklések, és a többi! Eláraszt a boldogság, ha szalagavatónkra és az előhangunkra visszagondolok!

Majd, peregtek a napok, és azon kaptuk magunkat, hogy december vége van. Részemről semmi jelentősebb esemény nem történt egészen huszonhatodikáig is, amikor is egy szintén óriási buli, egy karácsonyi diszkó feeling esemény volt Szapon. Hajnali kettőig bírtam ott lenni, de igen jó volt! Több részből is megérte, de ez most mellékes.

Majd huszonkilencedike! Egy volt osztálytársammal és egy ismerősömmel együtt meglátogattuk a győri élményfürdőt. A fürdő is szép hely volt, de a társaság jobb volt! Igen meg voltak vadulva. Kezdetben csak ők, de utána beszálltam én is. És, az a közösségi reakció, amit kaptunk. Főleg, mikor a gyógymedencében a koromsötétben nekiállták énekelni a Csillagok csillagok c. számot. Vagy, a barlangban, mikor nyomtuk a hülye dumát, és kaptunk is rá választ az idegenektől. Esetleg, mikor a csúzdába ordibáltunk be, vagy az a szláv kislány annál a félkörnél, akit nem tudtunk elűzni... Ezt biztos nem felejtem el sosem!

És, ezennel el is érkeztünk ide, a mai napra. December 31, az év utolsó napja. Jelenleg hajnali négy óra van, és az utolsó sorokat pingálom, és egy értelmes befejezésen töröm a fejem.

Akkor, foglaljuk össze a dolgot, a fentebbi „statisztikából” szerintem kitűnik, hogy az egész éven pozitívum volt jobbára, és voltak benne élet meghatározó pontok is. Remélem a 2012-es év is ugyan ennyire felejthetetlen és pozitív lesz, mint a mostani volt.

És, ez úton kívánok mindenkinek boldog új évet!

 

Részemről ez az egész karácsony dolog csak egy mizéria. Évek óta nem ünneplem, és, míg „ünnepeltem” sem fordítottam kerítettem neki akkora ügyet. Maximum kisgyerekként.

Ez az ünnep, már nem az, mint volt. A „szeretet ünnepe”. Ez? Ez, ma már semmi más, mint a kereskedők megzsírosodásának ünnepe, nem pedig a szereteté.

Amennyi felesleges limlomot veszünk egymásnak, hogy utána egy rosszul színlelt örömöt mutassunk ki, mikor átadjuk, és mikor kapjuk is, és utána jöjjünk rá, hogy az adott és kapott ajándéknak gyakorlatilag semmi haszna nincs, csak adták, mert „kell”. Áh. Én, már ezért nem is művelem ezt a hercehurcát. Úgy sem tudom, kinek mire lenne szüksége, és akkor, meg minek a sok kacat?

Évek óta nem kapok én sem semmit, de nem is hiányzik. Legalább, nem kell színlelnem, hogy tetszik, meg, hogy örülök neki.
Erre a legcélszerűbb ötlet, ha az ember egyszerűen odaadná az ajándékra szánt pénzt, és vegyen rajta, amit akar. De, azt viszont nem illik, és így is a helyes!

 Én az utóbbi évek karácsonyi napjain nemes egyszerűséggel csak kínlódtam. Unalmas napok, és a zidei pedig egyszerűen ritka unalmas. Minden év karácsonyán ugyan az megy: sorozatokat nézek. Egyik éven Dr. Houset, másik éven NCIS-t, és most pedig Rómát. Ez nem szokás, csak egyszerűen már nincs nézhető filmem, és mindig a véletlen így hozza, hogy pont szentestétől kezdve az ünnepek alatt megnézek egy teljes sorozatot.

Bár, most szerencsére kicsit eltérő lesz ez az év, mert most hivatalos vagyok huszonhatodikán egy kis karácsonyi partiba, úgyhogy az első karácsonyom, ahol kimozdulok valahova.
Noha, erre lett volna többször is lehetőségem, csak addig nem volt mivel. Most, szerencsére van.

Kis szösszenetben ennyit az én „karácsonyomról”.

Egy kis ízelítő iskolánk karácsonyi műsorából:

Ígértem, hogy nem fogom hanyagolni a blogomat, amit én igyekszem is teljesíteni, csak sajnos az a gond, hogy ezt – számomra – könnyebb mondani / írni, mint tenni, mivel nincs témám, semmi olyan, ami érdekessé tehetné az amúgy filozofisztikus berendezkedésű webnaplómat.

Sajnos sok bejegyzés lehetőségem lett volna, például az előhang, utána a szalagavatónk, vagy bármi egyéb, de azokról mégsem írtam semmit sajnos. Már bánom, és már nem is pótolom, mert már nem aktuális.

A héten jártam a Dunaszerdahelyi Dumaszínház újabb előadásán, ahol három kiváló humorista lépett fel, Aranyosi Péter, Dombóvári István és Tóth Edu személyében. Kiváló előadásnak lehettünk tanúi. Eddig egy előadást sem hagytam ki, de visszaemlékezve és összevetve, eddig ez, és az előző volt a legjobb előadás.

Az igazat megvallva, engem már nagyon régóta érdekel a műfaj, mindig is ki akartam magam próbálni a színpadon, és inkább belebukni és beletörődni abba, hogy nem megy, mint egy egész életen át emészteni magam azon, hogy sosem próbáltam ki.

Két hete lehetőségem is adódott erre, méghozzá a szalagavatónk keretében, ahol, bár bizonyos tekintetben nem idegen, de mégis nagyobb közönség előtt adódott lehetőségem produkálni magam.

Az egyik osztálytársam és én voltunk a konferanszok, vezettük fel és le a műsorokat. A műsor vége felé volt kis keveredés, és míg a társam intézte hátul a programot, addig kaptam egy pár perc egyedüllétet a mikrofonnal. Sajnos nem számítottam arra, hogy lesz egyéni produkcióm is, ezért nem készültem szöveggel, de ha eszembe jutott volna valami történet, akkor úgy kellett volna elrugdalni onnan, annyi biztos.

A végére igen csak megszerettem a mikrofont. És, bár tény és való, hogy aki el tud szórakoztatni egy „kocsmai” közönséget, az egy egész nézőtérrel már nem biztos, hogy boldogulna. Könnyűnek néz ki, de nem az. Már csak azért is, mert más az ízlése egy tizen pár éves fiúnak, mint egy ötven valahány éves nőnek, tehát nagyon csak meg kell fogalmazni azt, hogy mindenkinél hasson.

És, szerencsére a lámpalázat hamar sikerült leküzdenem. Az elején ideges voltam, ami a konferansz társamon is látszott, de utána sikerült feloldódnunk, és utána teljesen természetes módon álltunk a mikrofonnál és mondtuk azt, amit akartunk.

Nem egyszer, unalmas estéken elég gyakran sikerül komplett sok perces blokkokat összeállítanom, csak ezekkel az a gond, hogy a gondolatmenet végére mindig el is felejtem az egészet, és jobb esetben pontokban maradt meg, hogy miről szólt, de sajnos, hogy milyen „frappáns” módon fűztem össze egyes pontokat, már teljesen kimegy a fejemből.

Konferálásom óta elég gyakran gondolkodom azon, hogy egy normális szöveget kellene összeírnom, ha nem is hosszút, de ütőset, és kipróbálni pár tehetségkutatót. Novemberben volt ilyen jellegű a közelben a CSEMADOK szervezésében. Tudom, hogy nem nagy durranás, de valahol el kell kezdeni.

Majd, legközelebb!

Sajnos kezd a blogom elsivatagosodni. Az utolsó bejegyzésemet is szeptember elsején írtam ide, holott az óta már nagyon sokszor nagyon bőven kifejtettem a véleményemet dolgokról, de valamiért mégsem írtam ide is le őket.

Mostanság próbálok inkább a média világa felé orientálódni, és nagyobb közönségnek is megmutatni a véleményem, ezért, ha mégis úgy érzem, hogy valamit le kell írnom, és érdekes lehet, akkor az inkább elküldöm egy újságnak, és bízom abban, hogy leközlik.

Az előző, Kinek a hang, kinek a hangfal című bejegyzés is egy ilyen termék, ami először két újság szerkesztőségén landolt, de mivel szemmel láthatólag is egy elég gyengén sikerült „cikk” lett belőle, ezért nem is számítottam sikerre. Most másfél hónap után gondoltam, hogy mivel úgysem kerül leközlésre, ezért legalább kicsit frissítem vele jelen webnaplóm főoldalát. Máshová úgysem kerül innen.

Gondolkodtam rajta, hogy napi / heti rendszerességgel próbálnék ide pingálni valamit, aminek többnyire semmi értelme nem volna, és mivel összefoglalni próbálnék valamit, vagy éppen kényszerből erőlködnék össze valamit, eléggé szerteágazó és kusza lenne bár, de legalább friss és új. Igaz, a mennyiség a minőség rovására menne, én pedig ilyen téren maximalista vagyok, tehát igyekszem mindig a legjobbat kihozni magamból, mikor írok, csak sajnos ez nem mindig sikerül.

Bár, sokszor volt olyan, hogy megfogott egy téma, amiről, ahogy fentebb írtam máshol – pl. kommentben Facebookon – már kifejtettem a véleményem, és, mikor ide próbáltam rekonstruálni és bejegyzés képessé tenni a szöveget, utána egy értelmetlen szövegkupac lett a vége, amit inkább hagytam a fenébe.

De, fejben már fogalmazódik egy nagyobb szabású bejegyzés, vagy éppen bejegyzés sorozat, ami csak párhónap múlva lesz aktuális. Sok képpel, videóval és még több élménybeszámolóval tarkított lesz, és miről, másról is szólhatna majd, mint az osztályomról, akikkel a második pótérettségi után már valószínű ritkán fogok találkozni sajnos.

Egyelőre ennyi. Majd, meglátjuk mennyire sikerül fellendíteni a naplót. 

Tisztában vagyok vele, hogy változnak az idők, az emberi igények és ízlések is, de sajnos, mind a mai napig nem sikerült még felfognom, így tizennyolc évesen sem, hogy a régi minőségi(bb) magyar zenét hogyan tudta felváltani a mai, zenének csúfolt hulladék?

Noha, nem vagyok zenész, botfülem van, de ezekhez a produktumokhoz sajnos egyszerűen nincs gyomrom. S, igen, itt lehetne nyugodtan érvelni azzal, hogy csináljak jobbat, de nem! Nem tudok jobbat csinálni bevallom, de, legalább nem is akarok!

Ami, még rosszabb az egészben az, az, hogy ezek a számok szólnak mindenhonnan, például a rádióban, a buszban, az osztályban, a szórakozóhelyeken, tehát akarva-akaratlanul is kénytelen meghallgatni az embert. És, urambocsá’ még tetsszen is meg neki, és a fertő máris terjed tovább.

A vége az lesz, hogy egy egyszerű senkiből hirtelen egy híres „énekes” lesz. Ezek az énekesek utána szerződéseket kötnek, hatalmas pénzeket nyomnak beléjük, még agresszívabb propagandát kapnak. Éjjel-nappal hakniznak, és egy rakás pénzt bezsebelnek ők is, meg a szponzoraik is.

Ahhoz, hogy valaki ide eljusson, egyszerű a recept. Jelentkezzünk a televízióba, essünk ki, keressünk egy szponzort, és kezdjünk el úgymond énekelni. Erre a legjobb helyek mostanság az X-Faktor, Megasztár és a ValóVilág. Az első kettőben már évek óta nevezik ki az ország legjobb hangját, és ezzel együtt futószalagon gyártják a melléktermékeket, akik sokszor több felkérést kapnak, mint a nyertesek. Mert, ugye Magyarországon mindenki lehet énekes. Gondoljunk csak Fekete Pákóra például.

Azonban, azzal még nem is volna olyan nagy baj, hogy a zenei vetélkedőkből pottyannak ki az emberek, és utána kezd el énekesi pályájuk felfelé ívelni, de kérem szépen, ilyen valóságshow-k szereplői minek akarnak énekelni? Bár, nem nézek ilyeneket, de mikor meghallottam VV Zsófi Rágógumi című számát, az első gondolatom az volt, hogy ez biztos egy médiahack. De, mikor megtudtam, hogy ő ezt komolyan gondolja, és szép kis gázsikért fel is lép, akkor elszomorodtam.
Vagy, a másik ilyen való villás termék például VV Béci, aki az RTL Klub nélkül valószínű nem tartana ott, ahol. De, a pletykák szerint a testvére, Gigi is énekelni készül.
És, ők, még nincsenek is egyedül, mert a neten keresgélve még az előző szériákból is találtam énekessé avanzsált embereket.

Értelemszerűen, nem csak ilyen műsorok szereplőiből kerülnek ki dalnokok, hanem sok egyéb példát is lehetne említeni, mint például Dundika, aki nyuszilányból lett énekes – később pedig DJ.

Vannak természetesen, akik mindig is a zenei pályán mozogtak, és onnan süllyedtek le az ilyen minőségtelen mélységekig. Például Karácson Tamás, vagy ismertebb nevén Fluor Tomi, vagy Fluor F iligran. Ő tipikusan az a példa, aki a pénz és a hírnév miatt változtatott a stílusán. A régi számai közül például a Késő máig az egyik kedvencem. Csak, hát ugye ott nem sikerült olyan pályát befutnia, ezért célközönséget és stílust váltott – sikerrel. Csak, sajnos ez a váltás a régi rajongóitól fordította el, mert az ilyen Mizu, vagy a még ennél is rosszabb Halenda egyszerűen hallgathatatlan, legalábbis számomra. Ez utóbbit is csak egyszer hallgattam végig akkor is azért, mert az egyik szórakozóhelyen leadták.
És, persze ezek után még mindig a magyar rap üstökösének meri nevezni magát. Azért, a műfajban nem járatosaknak is feltűnik, hogy például a Mizu minden, csak nem rap.

Rajtuk kívül még sok másik előadóval is fel tudnék hozakodni, és írni róluk pár sort a pályájuk kezdetétől egészen napjainkig, de inkább nem teszem, mert akkor ennek a kis eszmefuttatásnak sosem volna vége.

Persze, a mondás is úgy tartja, hogy öt perc hírnév mindenkinek jár. Egyszer náluk is letelik az a bizonyos öt perc, és eltűnnek a süllyesztőben, nem lesznek a címlapokon, a sláger listák élén, és egyéb helyeken, és pár év múlva majd egy jót nevetünk azon, hogy kikért is rajongtunk nemrég. Utána, a helyüket remélhetőleg átveszik az új, tartalommal és mondanivalóval rendelkező szövegek, az igényesen megkomponált zenék, és a tehetséggel rendelkező előadók, akik nem csak a pénz, hanem a közönség és a zene miatt fogják csinálni azt, amit. Mert nem közönség van értük, hanem ők vannak a közönségért, és, azért ez nem mindegy!

Nyilvánvalóan, ez csak az én meglátásom, egy olyan tizennyolc éves személyé, aki a fentebb említett emberek célközönségének részeként nem fogékony rájuk, és sok másik hozzám hasonlóan gondolkodóval együtt, nem kér az ilyen zenéből.

Bár, a bevezetésben nagyképűen azt írtam, hogy emlékére, holott ezen a nyáron sajnos nagyon kevés esemény volt olyan, amire érdemes lenne emlékezni.

Írnám, hogy ezen a nyáron a kedvem miatt nem tudtam ott lenni sok helyen, de a gondos az, hogy kedvem, bár lett volna, csak időm nem.

Míg egészen a munkám kezdetéig szinte csak aludni jártam haza, utána már alig tudtam időt szakítani valami(k)re / valaki(k)re.

A szünet után nem sokkal, amikor csak tehettem mindig a Kis-A nevű tavon voltam, ugyanis rekkenő hőségek voltak. Igaz, ez most nem panaszból írom, mert itt csapjon belém a mennykő, ha egyszer is a nyári melegekre panaszkodnék. Imádom a meleget nyáron, és útálom a hideget télen.

Majd, július kilencedikén egy sátorozással is megünnepeltük a tanévzárást, amit három nappal később megismételtünk. Mindegyik feledhetetlenül sikerült, főleg, az éjjeli fürdések, amiket kár lett volna kihagyni.

És, ez után változott meg sajnos minden. Bár, panaszra okom nincs olyan téren, hogy legalább egy kis pénzecskét kerestem a nyáron, de olyan téren viszont nagyon is sok van, hogy a munkaidőmből kifolyólag örültem, ha aludhattam, lazulhattam, és nem kellett mennem sehova. Innentől kezdve már alig maradt esemény a nyaramban.

Munkába lépésem második napjára esett a falunapunk, amire egy kis összeröffenés is volt tervezve, ami sajnos nem jött össze. Én vettem ki szabadságot, ami ugye alapból nincs, és később dolgoztam le, de nem is érte meg. Éjjel háromnegyed egykor már itthon aludtam, ugyanis pangás volt mindenhol. Elég rosszul lett időzítve, ugyanis sok mindennel egyben volt, sok másik falunappal is a környékről, de főleg a bősi búcsúval. Hagyták volna a dátumot akkor, amikor szokott lenni.

Majd, nekiálltam szünet nélkül dolgozni. Egyszer reggel hattól este hatig, egyszer este hattól reggel hatig. Jó, nem mondom, azért nem szakadtam meg a munkában, de visszatekintve, szerintem nem is érte meg. Mindegy, ez volt az egyetlen munkalehetőség, hát elvállaltam.

Majd jött huszonharmadika. Szintén egy falunap, ahol mondhatni rám mosolygott a szerencse. Az első komoly, vagy legalábbis komolynak induló párkapcsolatomat itt sikerült elindítanom. Itt ismerkedtem meg, vagy legalábbis itt kezdünk szimpatizálni egymással, Vele.

A falunap eltelt, majd rá két napjára, huszonötödikén véglegesítettük a dolgot, hogy megpróbáljuk, belevágunk ebbe a kapcsolat dologba.

A munkám természetesen folytatódott, napról-napra, éjjelről-éjjelre, hétvégéről-hétvégére és hétről-hétre. Vagyis, inkább hatról-hatra, mert ugye akkor kezdődött és végződött is a munkaidő, ahogy fentebb már írtam.

Itt a munkám végeztéig semmi jelentős dátum, vagy eseményt nem tudnék említeni. Voltam fenn, az északi szomszédoknál falunapon, és a nyugati szomszédokhoz is, mondjuk úgy, hogy randizni.

Majd jött, huszadika, augusztus. Letettem a lantot, végeztem a munkával, és mentem a nyugati szomszédokhoz falunapozni. Szintén nem sikerült valami jól, így individuálisan nézve a dolgot az egész falunap, és itt határoztuk el, hogy közel egy hónap után, hogy véget vetünk a párkapcsolatunknak. Hogy miért, miért sem? Nem publikus. Lényeg, hogy nem váltunk el haraggal, és ez a lényeg!

Huszonharmadikán egy lipóti kiruccanáson vettem részt, ahova, bár úgymond magam mentem, és vittem magammal anyámat is, mivel úgysem mentünk kiskoromban sehova nagyon, így ilyen kisebb utakkal, most bepótolom. De, a magányos érkezés után, hamarosan jöttek utánunk az ismerőseim, akikkel szintén feledhetetlen napot töltöttem el a fürdőben, és akikkel az úszómesterek számára eléggé hajmeresztő dolgokat vittünk véghez.

Huszonötödikén az egyik osztálytársnőm születésnapját ünnepeltük, ami három indokból is nagyon jól sikerült:

• A társaság is nagyon ott volt
• A hangulat is
• És az oda utazásom is.

Ez utóbbi olyan téren is, hogy nem tagadom, orientációs problémáim vannak. Lazán el tudok tévedni egyenes úton, és ezt szó szerint értem. Egyik volt osztálytársnőmékhez például mind a napig nem tudnék elsőre beparkolni, vagy bemenni, mivel a sok egyforma ház közül – noha sokszor jártam náluk – még mindig nem tudom, melyik az övék.

És, ugye jött ez a születésnap, ahova egyedül kellett felmennem északra, a fene tudja hova. A dolog addig ment is, míg nem jött az első letérő (ami a célállomás előtt volt, gyakorlatilag közvetlen), aminél elfelejtettem letérni, ugyanis a táblák után mentem, ott is egy várost, Galántát követve.

Amikor észrevettem a dolgot, megtértem, visszamentem, majd sikeresen elérkeztem a célhoz, ahol közel húsz percig bolyongtam, mire sikeresen megtaláltam így sok perces telefonos segítséggel a célt.

Bár, a kiút is izgalmas volt, mire a következő párbeszéd hangzott el:
„- Én tudom, merre kell menni!
- Okkés, akkor te navigálsz, én meg arra megyek!
- Rendben, akkor itt balra!
- Az egyirányú…
- Akkor nem tudom…”

Tehát, így utána azért valahogy kivesződtünk onnan, és az egyik útba eső, szintén jelenlegi osztálytársnőmhöz is betértünk.  Kiszálláskor mondtam neki, hogy vigye a papírokat az autó elejéből, én majd viszem a csomagját a kofferból.

Ki is szedem, be is megyek, akkorra ők már benn is voltak. Leülünk, beszélgetünk, majd indulunk tovább. Egyszer csak kapok egy telefont, felveszem, megbeszéltem, amit kell, letettem, majd a kesztyűtartó feletti mélyedésbe tekintve látom, hogy nincsenek ott a papírok. De, itt már jó ideje elhagytuk a falut, ahol megálltunk. Megfogom a zsebeim, ott sincs.
Egy nagyon gyors térés egy erdei úton, vissza a faluba, kikérni az iratokat, majd megtaposni a gázt, hogy az általam szállított személyek elérjék a buszaikat Dunaszerdahelyen. A sietés nem jött be, ugyanis egy kedves teherautó konvoj kerekedett elénk, ami öngyilkosság lett volna kielőzni, így Eperjesig gyakorlatilag alig haladtam valamit. Ott letértek.

Azóta gyakorlatilag semmi érdekes programom nem volt, csak pihengetek. Kihasználom ezt az utolsó pár napomat, és alszom, ameddig és amikor csak tehetem.

És, ezúton köszönöm meg mindenkinek, aki a szünetem egyenes mozzanatainak kellemes eltöltésében részt vett!
Köszönöm barátaimnak, volt és jelenlegi osztálytársaimnak, és minden ismerősömnek, hogy hívtak, vagy csak értesítettek, esetleg el is vittek magukkal az eseményekre!

S, bár ez a nyár nem volt olyan eseménydús, mint a tavalyi, azért remélem jövőre – az érettségim abszolválásától függően – sokkal, de sokkal jobb szünetet tudunk majd összehozni!

 

Hmm... mit is írhatnék magamról?

Attribútumaim:
Egoista, realista, pesszimista, intoleráns, ironikus, szarkasztikus, irritáló, mindent megmondó, komolytalan, hangulatteremtő, kezdő nagy dumás, informatikus standup-os.

Kezdetben iciri-piciri voltam, de elkezdtem nőni.
Nőttem-cseperedtem, s átmentetem mindenen, amin e folyamatban csak át lehet esni. Megszülettem, éltem, volt akinek feltűntem, és volt akinek nem.
Van, aki szeret, van aki nem, köztes állapot nincs.
Nem vagyok prominens polgár, nem vagyok partiarc, és nem vagyok bulizós típus. Nem iszom, nem füvezem, de mégis élem az életem.

Életem az informatika és mások informatikai inkompetenciájának kompenzálása.

Autóiskolában mind a kétszer eminens diákként végeztem, s bár autó vezetésére is feljogosító jogosítvánnyal is rendelkezem, jelenleg egy huszonkét éves Babettával hasítom az aszfaltot Csilizköz utcáin.

Érdekel a történelem, főleg az 1867 és 1948 közé eső dolgok.

Vállalok informatikai és közúti rendszabályi korrepetációt.

Társasági kompetenciáim közé sorolnám a precizitást, aktualitást, reliabilitás, realitás, racionalitás.

Nem vagyok sem emocionális, sem szentimentális, sem pedig romantikus, ellenben ideológiáimban rebellis vagyok.

Könnyen megtalálom bárkivel a közös hangot, csak sajnos sokan nem látják át az iróniámat és a szarkazmusomat.

Lexikám nagy, és folyamatosan amplifikálom. Érdekel az írás művészete. Előszeretettel ad deliberandum pingálom ki magamból sztereotípiáimat és véleményemet bármivel kapcsolatban.

Nyelvként érdekel a latin a régies hangzása és tudományos csengése lévén. Ha az ember egy latin mondást idéz, azt mindenki axiómának tekinti, és nem próbál rácáfolni a dologra.

S lévén, hogy kifogyott belőlem a szó, ezzel fejezem be eme bemutatkozót.

Egy újabb unalmas vasárnap délután köszöntött ránk. Ez egyben egy újabb lehetőség arra is, hogy ismét leírjam a véleményem valamiről.

Az igazság az, hogy bár nagyon írásra áll a kedvem, mint nagyon sokszor, de sajnos témám nincs. Egyszerűen nincs az, hogy ezt most le kell írnom haladéktalanul, őszintén. De, még csak csinálni sem csinálok semmit így délutánra, hogy arról is írhatnék bármi fejtegetést.

De, ha már így felvetült az írási kényszer, akkor már így írás közben én saját magamnak is megpróbálom felidézni, hogy ez honnan is eredeztethető, és miként is jött létre. Már csak azért is, mert valójában mélyebben én sem merültem bele a dologba.

Ez az írási hajlam szerintem nagyban függ attól is, hogy én beszélni is szeretek. Nem keveset és még csak nem is tőmondatokban. Egyszerűen imádom bővebben és részletesebben kifejteni a véleményemet mindenről, mindenkinek, mindenhol és őszintén. Mivel, már egyszer írtam, hogy kiskoromban is szerettem az ok-okozati kérdéseket és vártam is rájuk a választ, némileg most ezt vissza is adom szóban és írásban is. Valójában, ha én valamit magyarázok, én magamnak teszem fel a kérdéseket magamban, hogy „és az miért?”, mivel még magamnak, a saját tudásomat is szeretem boncolgatni, és szeretek belekötni a saját tudásomba is, hogy „ez marhaság… nézzünk csak utána!”, és még sok hasonló. És minél részletesebben fejtek ki valamit, annál pontosabban tudom, hogy az adott téma mely részletét nem ismerem, vagy mely részéről pontatlanok az ismereteim.

S, mivel szóban nem tudok olyan pontos és kifejező lenni, mint írásban, ezért elkezdtem írni. Kezdetben persze csak semmiségeket, egyszerű nap összefoglalókat a helyesírás és nyelvtani szabályok mindennemű figyelembe vétele nélkül. Igaz, akkor inkább voltam vele úgy, hogy erre szóban úgysem kíváncsi senki, inkább írom le, nagyobb az esélye annak, hogy ezt valaki elolvassa, mint meghallgatja. De ez inkább csak hétköznapi beszéd stílusában leírt tákolmány volt.

Utána szépen, folyamatosan kezdtem a helyesírásra, és utána némileg magára a szerkezeti felállításra is törekedni, hogy ne csak kusza összevisszaságok legyenek, hanem azért némileg formás, tagolt és minél pontosabban és kifejezőbben megfogalmazott írás legyen a vége.
Nem mondom, hogy mind a mai napig tudok helyesen írni, sőt egyszerűen azt mondom, hogy nem tudok helyesen írni, és a fogalmazási stílusokkal is gondok vannak, de ez engem nem bánt, inkább késztet arra, hogy legközelebb minél tökéletesebb legyen. Tanulok, vagy legalábbis tanulni próbálok a hibáimból.

Szerencsére a tanáraim közül is vannak, akik szívesen fogadják és olvassák a „műveimet”, és az ő visszajelzéseik alapján próbálom tökéletesíteni a következő pingálmányaimat. Van, aki a helyesírást nézi, de van, aki a stílust is. S, bár a stílus béli hibáimon annyira nem tudok javítani, mivel jelen formáról sem tudom, hogy miként nevezik – hallottam egyszer, hogy eszmefuttatás, de sosem voltam jó irodalmi fogalmakból -, és ezért nem is tudom, miként kellene kinéznie, és miként kellene javítanom a megfogalmazásaimon sem.

Bár, így jobban belegondolva, alapiskolán sosem szerettem fogalmazni. Amikor irodalom órán fogalmazást kellett írni, egyszerűen leadtam egy üres papírt. Valahogy a gondolatok papírra vetésére nem éreztem késztetést. Igaz, erre most sem. Nem szeretek papírra fogalmazni, ugyanis számomra az túl lassú. Elvesztem a gondolatmenetemet, mire leírom, amit előtte kigondoltam.

Bár, ez némileg érdekes, hisz később ki fogom fejteni, de szóban nem azért nem vagyok ilyen választékos, mert nem akarok az lenni, hanem pont azért, mert az túl gyors számomra, hogy a megfelelő szavakat illesszem a mondataimba - a papír meg ugye lassú. A legideálisabb számomra tényleg csak a gép, hiszen itt pont olyan gyorsan írok, mint amilyen gyorsan gondolkodom.
Nem mondom, hogy ez véletlen, hiszem lényegében a gép(ek) közelében nőttem fel, egyszerűen már ráhangolódtam a tempójukra.

Később, olyan nyolcadik felé, ahogy nekiállt foglalkoztatni az online tárhelyek, a honlapok, és minden egyéb fogalma, de már nem csak, mint felhasználó, hanem mint üzemeltető is, nekiálltam és sorban kipróbáltam a tartalomkezelő rendszereket a tárhelyemen. Ezek között volt egy webnapló kezelő is, ami nem volt más, mint a WordPress.

Mivel nem csak telepítettem a rendszereket, hanem azért ki is próbáltam, ezért természetesen a WordPress használatába is belefogtam. Leteszteltem mindent, ami érdekelt. Főleg a szövegszerkesztő részt, a kép beillesztést, a formázást, a publikálást, és még sok hasonlót.

Mivel megtetszett a dolog, kezdetben csak firkálgattam bele, mondhatni úgy használtam, mint manapság a Twittert. Később kezdtem kicsit komplexebb szövegeket írni. Például nekiálltam így leírni, hogy mi történt velem aznap, vagy egy kisebb történés, a napom egy mozzanatának öt-hat mondatba foglalt leírása volt az egész.

Majd később, 2007. november elsején áttértem egy másik blogszolgáltatóra, a Google üzemeltette Blogger.com-ra. Itt voltam egészen 2010 februárjáig.
Itt kezdtem el - ahogy már fentebb is írtam – törekedni arra, hogy minél kifejezőbb, pontosabb és lehetőleg minél helyesebben leírt konstrukciókat tudjak összerakni, és ezzel minél több olvasót a blogra vonzani.
Bár, ez a késztetés valójában csak 2008 novembere körül kezdett bennem ténylegesen előjönni, amikor is az egyik tanárom mondta, hogy olvasta a blogomat. Hazajőve felmentem a blogomra, és kritikusabb szemmel megnézve a dolgot láttam, hogy az egész nem más, mint egy érthetetlen szóhalmaz. Se értelmes tagolás, se íráshelyek, de még a „hejesírás” is a tetőponton volt.

Azóta folyamatosan törekszem a minőségi írásokra. Ritkán írok kompakt szövegeket, inkább szeretem (amit az olvasóim többsége pont nem szeret), ha egy írásomból minél több dolgot, és minél részletesebben meg lehet tudni – többnyire a világnézetemről.

És azóta is. Folyamatosan írok, mindig egyre komolyabb, vagy mélyebb témákról. Nem felszíneskedem, mélyen belenyúlok a témákba, és sokszor kritizálom meg mint magam, mint az érintett személyeket, vagy fogalmakat.

Valójában a legtöbb ilyen fogalmazáshoz mindig kell egy személy, aki az ihletet adja, tehát egy múzsa. Aki alkotásra késztet, és megadja az ihletet a témához. Ez többnyire mindig egy beszélgetés után történik. Ezek legtöbbször egy ugyan azon személyek, de sokszor csak épp egy röpke beszélgetésfoszlány is elég egy idegennel arra, hogy megfogalmazódjon bennem egy kontextus, amit le kell, hogy írjak. Persze, ezt minél előbb, mert ha az „ihlet” elszáll, utána már csak a gondolatmenet tartalmából tudom újra felépíteni a környezetet magát, aminek nem valami túl eredet hű hatása van.

És, gyakorlatilag mára eljutottunk oda, hogy ha tényleg valami nagyon érdekes, vagy lényeges megjegyzésem van valamihez, azt inkább leírom, és írott formában juttatom el a megfelelő személynek, minthogy szóban mondjam el.

Ahogy ezt már szintén írtam, de tényleg, már lassan szóban tényleg alig tudom magam megfelelően, megfelelő hangnemben és megfelelően megválasztott szavakkal kifejezni magam. Már annyira megszoktam az írásbeli véleménynyilvánítást, hogy már-már szinte gyorsabban beszélek, mint, ahogy gondolkodom.

Bár, még egy indokként írható fel, hogy az a tény is, hogy az írás megnyugtat. Sok témám. Sőt, szinte mindegyik érzelgős témám onnan jött, hogy lelkileg már mélyponton voltam, és egyszerűen ki kellett magamból adni az egészet, ami nyomasztott. Amint kiírtam magamból, máris megkönnyebbültnek érzem magam.

S, így befejezésként még annyit, hogy, bár nem tudom, mi lesz velem a jövőben, de egy biztos, hogy az írás, még, ha amatőr módon is, de biztos mindig meg fog maradni, mint hobbi. Ha másért nem, hát azért, hogy később visszaolvasva tudjak emlékezni arra, milyen is voltam régen.